„Az EU átdolgozott menekültpolitikájának magja egy megváltoztatott dublini folyamat kell, hogy legyen. Jó húsz éve azért vezették ezt be, hogy tisztázzák, mely uniós tagország milyen menekültügyi eljárásért felelős. Ezzel azt akarták megelőzni – ami a schengeni zónát veszélyeztetve már akkor is az Európába tartó migráció mindennapjaihoz tartozott –, hogy a menedékkérelmet egyszerre több országban is be lehessen nyújtani, és hogy ne lehessen országról országra utazva kiválasztani a legkedvezőbbet. Csakhogy Dublin soha nem működött rendesen, véglegesen most, az EU-ba igyekvő tömeges bevándorlás nyomása alatt omlott össze.
A kérdés azóta az, hogy egyáltalán meg lehet-e még reformálni?
Dublin legnagyobb gyengesége abban állt, hogy a teher nehezét azon államok vállára helyezte, amelyekben a vízum nélkül érkező menedékkérők először az unió területére léptek: Spanyolország, Olaszország, Görögország. Egyedül Spanyolország tartotta magát Dublinhoz: a közösségi uniós menekültpolitikát a nemzetállami cselekvés szintjén megvalósítva biztosította az EU külső határát az illegális migrációval szemben – ugyanúgy a csúf kerítések politikájával, mint ahogy azt most tőlük keletre is teszik.
(...)
Már azzal sokat nyernénk, ha Dublint – bármennyire is meg legyen reformálva – komolyan vennék nemzeti szinten. Az EU külső határán lévő államok tehermentesítésének legegyszerűbb útja a menedékkérők egy »igazságos« elosztása lenne, tehát a kvóta egy formája, ahogyan azt az Európai Bizottság is javasolja. Az viszont több, mint kérdéses, hogy egy effajta teherelosztást véghez lehet-e vinni ilyen gyorsan.”